Németh Lehel - Fogj egy sétapálcát Szövegírók: Szász Péter Zeneszerzők: Fényes Szabolcs Fogj egy sétapálcát, és légy vidám, köss a nyakkendődből csokrot, komám, a mellényed is pepita, a szíved máris veri a, Dixieland szertelen ritmusát. Kérj a nagypapádtól egy lakkcipőt, lopj el nagymamádtól mindent, mit kinőtt, és így eleresztve, járj a régi jazzre, Charlstont, mert ma ez a sikk! (2x) Ó, ó, ó, Charleston, ma ez a sikk!
Nem mondhatni, hogy a Kádár-rendszer túlságosan megbecsülte volna kiemelkedő tehetségeit, ha nem álltak be a sorba és nem támogatták valamilyen módon a pártállamot. Ez fokozottan igaz volt a könnyűzenei élet területére is. Számos népszerű muzsikus, énekes konfrontálódott a hatalommal, aminek mindig a gyengébb fél, esetünkben a zenészek voltak a kárvallottjai. Sokan alkoholisták lettek, volt, aki öngyilkosságba menekült, de szép számmal akadtak, akik elhagyták az országot, akkori divatos szóval élve disszidáltak. Ilyenkor a törvény értelmében távollétükben a bíróságok börtönt szabtak ki rájuk, teljes vagyonelkobzásra ítélték őket, és az itthon maradt családtagjaikat is vegzálták. Ebbe a sorba illeszthető Németh Lehel története is, aki idén ötvenöt éve, 1965-ben emigrált a vasfüggönytől nyugatra. Segédmunkásból mindenki hőse Pedig az erdélyi származású, 1932-es születésű Németh Lehel élete szinte tálcán kínálta a lehetőséget a kádári–aczéli kultúrpolitikának, hogy kirakatembert faragjon belőle, és fennen hirdesse, hogy a proletárok közül is van lehetőség a kiemelkedésre.
Anthony Burgess: Gépnarancs / Miskolci Nemzeti Színház2020. 11. 05. A Gépnarancs színpadi adaptációjának művészi feladványa arra a játékra emlékeztet, amikor valaki a sor elején suttogva elindít egy mondatot, majd az utolsó hangosan kimondja azt a többieknek. Mindez egy több médiumon átívelő adaptáció esetében annyit jelent, hogy jó, ha a formai jellegzetességek változása mellett az üzenet magja érintetlen marad. MOSOLYGÓ MIKLÓS KRITIKÁJA. Adott nekünk tehát egy kultikus forrásanyag, amiből született egy még nagyobb hatású, meghatározhatatlan műfajú zenés-táncos, operaszerű pandemónium, amiben a prózai részekben is ott bujkál a perverz játék és a verses lüktetés. Valójában ez az a hosszú árnyék, amit át kell ugrania annak a vállalkozónak, aki színpadra akarja vinni ezt a történetet. Stanley Kubrick dülledt szemei követik minden lépését. Kozma Attila rendezése sokkal inkább a hangulatát, mint intellektuális tartalmát menti át a színpadra az opus magnumnak. Ezt már feltétlen sikerként könyvelhetik el lenet az előadásbógasan ülünk, alattunk két lépcsővel lejjebb a csempével burkolt játéktér.